2020.08.04.
Volt idő, amikor a mindennapok rohanásában egyszerűen elfelejtettem levegőt venni. Lélegeztem persze, de az valójában - kis túlzással - épp csak az életben maradásra volt elég - lélek és lélegzet lényegében elkülönült egymástól.
Évek óta jógázom, így ma már viszonylag könnyen és gyorsan korrigálom a légzésemet, amint az felületessé vagy kapkodóvá válna. Ez megnövekedett szellemi, lelki éberséget, belső erőt, ám paradox módon - egy ideig - nagyobb kiszolgáltatottságot is eredményez, hiszen mindent mélyen magadba szívsz, ami a szűkebb vagy tágabb környezetedben jelen van. És itt nem csak az illatokra/szagokra kell gondolni, hanem mindenféle energiára, legyen az hang, rezgés, sugárzás vagy akár egy másik ember rejtett szándéka, vágya, félelme. Ha a légzésed mély, nyugodt és könnyed, akkor te magad is könnyedebbé válsz.
A helyes légzés által sokkal gyorsabban tudsz újra egyensúlyi helyzetbe kerülni, ha netán bármilyen stresszhatás, félelem, fájdalomérzet kibillentett volna a középpontodból. Ennek a lelki-szellemi-testi folyamatnak igazából a lényege, hogy derűs(ebb)nek és szabad(abb)nak érzed majd magad, annak ellenére, hogy a mindennapok és a földi lét korlátai továbbra is fennállnak életedben.
Asztrológiai szempontból a lélek a Hold, a légzés pedig a Merkúr "uralma" alatt áll és van egy igen fontos szervünk, ami e két égitest energiáit megtestesíti - ez pedig a tüdő. Érdekes látni és megélni, hogy a tüdőt támadó koronavírus milyen mértékben eredményezett félelmet és bezártságot a világban mindenütt - ami lényegében a derű és szabadságérzet tökéletes ellentéte.
Mivel minden mindennel összefügg, csak az örök érvényű igazságot tudom idézni, miszerint "ahogy kint, úgy bent és ahogy fent, úgy lent". Ha fontosabb számunkra a lényegtelen dolgok halmozása, és úgy általában a mértéktelen habzsolás, akkor a salakanyag képletesen és szó szerint is lerakódik életünkben. A tüdő az a szerv, ami minden tisztulásnak az alapja, nélküle nincs vérkeringés, nincs lélegzetvétel, nincs élet. Ha gigantikus méretű szemétdombokat hozunk létre az erdők helyén és vizeinkben, akkor nincs oxigén. Ha kapkodva, rohanva hajszoljuk magunkat az életen át, akkor nincs önfeledt pillanat, így nyugodt lélegzet sincs. Ha félünk, akkor derű sincs. Végül lassan nem kapunk levegőt és úgy érezzük, megfulladunk.
Csak állj meg a rohanásban minden nap egy pillanatra. Először csak egy percre. Lélegezz be nagyon lassan, mélyen és számolj legalább hatig. Majd lélegezz ki, nyugodtan, egyenletesen és kilégzésed legyen hosszabb, mint a belégzésed volt. Párszor ismételd meg és mindeközben csak befelé figyelj - lélek és lélegzet így könnyedén egybeolvad. Minden, ami lényeges valójában ezzel a pillanattal kezdődik.